A Facebook-oldalamon az első keddi kérdezz-felelek posztban tette fel Dóri a következő kérdést. Ha Te is szeretnél nekem kérdést feltenni, akkor kövesd a Facebook oldalamat, és várd a keddi kérdezz-felelek posztokat minden héten! Alatta kommentben, vagy ha név nélkül szeretnéd, akkor Facebook üzenetben is kérdezhetsz (ezesetben neved feltüntetése nélkül teszem ki én kommentben a kérdést és a választ is).
“Hogyan lehet pszichológusként “távol maradni” a problémáktól, amiket meghallgatsz? Hogyan tudsz nem mentális beteggé vállni, nem érzeni a saját életedben azokat a jeleket, gondokat, amikről mesélnek neked? Van erre valamilyen technika vagy csak egyénfüggő, hogy ki hogyan kezeli?”
És erre született az alábbi válaszom. Gondoltam, ez többeteket is érdekelhet, így átmentettem ide, hogy ne vesszen el a Facebook sodrásában.
Lássuk csak. Először is, erre való a szupervízió és az intervízió. A szupervíziót a szupervizor tartja, aki egy speciálisan képzett szakember. A segítők segítője. Ő segít abban, hogy kibeszéléssel megkönnyebbüljek. Hogy rálássak a saját elfogultságomra, hogy kívül tudjak maradni. Az intervízió pedig egy olyan “ülés”, amikor a pszichológusok egymás között összeülnek és megbeszélnek egy-egy esetet. (Természetesen mind a két esetben anonim módon számolunk be az esetről, és az ott elhangzottakat nem mondjuk tovább.)
Másrészt valamennyire alkati dolog is (nem véletlenül nem lesz mindenki pszichológus). Meg tanulás. Egyszerűen megtanultam nem a problémára fókuszálni, hanem a meghallgatásra, a megértésre és a megoldásra. Segíteni szeretnék. És tudom, hogy nem segítség az, ha szörnyülködöm. Kell persze empátia, együttérzés, meg a kliens érzéseit is van, hogy legitimálni kell, hogy igen, nyugodtan lehet dühös, csalódott, kétségbeesett, stb. De én nem sajnálhatom, mert azzal nem segítem őt.
Sokféle érzést kelthet bennem egy-egy történet, probléma, ezeket tudatosítani kell (ebben is segít a szupervízió és az intervízió), és kibogozni, melyik miért jött, és mit tudok vele kezdeni. Nagy fejlődési lehetőség nekem is kibogozni egy-egy hatást, amit egy történet keltett bennem.
A legtöbb probléma, bár érthetően gondot okoz jelenleg a kliensnek, de magában hordozza a fejlődés, a gyarapodás lehetőségét is. És ezt a folyamatot jó érzés végig kísérni.
Valahol bennem van a kiváncsiság is, az érdeklődés. Ahogy szerintem egy orvos vagy egy masszőr is tekinthet az emberi testre, én úgy tekintek a lélekre. Hogy rettentő érdekes. A problémáival együtt.
Ezek mellett pedig nagyon fontos, hogy ne vállaljam túl magam. Hogy annyi klienst vállaljak, amennyit elbírok. Érzelmileg. Meg amennyire van időm, a felkészüléssel és a levezetéssel együtt. Fontos, hogy tudjak nemet mondani. Akár azért, mert már van elég kliensem, akár azért, mert a probléma túlmutat a kompetenciahatáromon.
Fontos, hogy legyen szabadidőm, amikor nem a munkával foglalkozom. Hogy a munka mellett is legyen életem. Én munka mellett viszem a háztartást és a férjemmel neveljük a két gyermekünket. Meg barátnőzöm, olvasok, filmet nézek és úszni járok. Hétvégén, ha csak nincs előre megbeszélt fix program (egy-egy csoport alkalom, vagy tanfolyam), akkor nem dolgozom. Nincs e-mailezés, Facebook bejegyzés, hírlevél vagy blogbejegyzés-gyártás sem. Amennyire lehet, igyekszem fejben sem a történeteken kattogni. A hozzám fordulók problémái nagytöbbségben nem azon az egy-két napon múlnak. Ritka a krízisben lévő a hozzám fordulók között. Így nyugodtabb szívvel tudom félretenni a munkámat.
Még arra a kérdésedre térnék ki, hogy hogyan tudom nem érezni azokat a jeleket, problémákat a saját életemben, amikről beszélnek nekem? Ehhez kell egy jó adag önismeret, hogy szét tudjam választani, mi az, ami az enyém, mi az, ami a másé. Jó a szupervízió és az intervízió itt is. De bizony az is előfordul, hogy nagyon is jó pontra mutat rá egy kliens, akaratán kívül. Hogy olyan problémára tereli a figyelmem, amivel nekem is dolgom van. Én is tanulok a klienseimtől. És ez így van jól.