Pár hónapja tart a házunk lomtalanítása – nővéremék hathatós segítségével. A mostani alkalommal találtam meg Lunát, az én 14 éves kori 16 éves alteregómat. És a róla, vagyis rólam szóló történeteket.
Hogy miért írok róla? Egyrészt, hogy a naplózás fontosságáról írjak. Másrészt, hogy a kiskamaszkorról írjak – így felnőtt fejjel, visszanézve. Hátha támaszt tud nyújtani másnak. Vagy megnevettet. Vagy tanulságos, vagy elgondolkodtat, vagy nosztalgikus érzéssel tölt el. Kinek mi.
Szóval ő Luna, akit 14 évesen alkottam, és bár az én alteregom, 16 éves a történetben, jellemzést is írtam róla, meg minden.
Kb. egy hétig tartott, hogy egy képes naplót vezettem. Rajtam kívül volt még 4 fiú szereplő, de már nem mindenkit tudnék 100%-osan beazonosítani. 🙂 Mert természetesen ők is kaptak fiktív nevet, jellemzést, háttérsztorit. Minden nap lerajzoltam a nap legfontosabb történését, a hátuljára pedig leírtam a történetet.
A történet az akkori legjobb barátom és közöttem lévő konfliktusról szól főleg. Meg egy nagyon halvány szerelmi szál is felbukkan (nem a legjobb baráttal). Szóval…
Miért is jó naplózni?
Látva a képeket és olvasva a naplót, felelevenedtek az akkori érzéseim. A történet kapcsán is, meg más dolgok kapcsán is, amit akkoriban éreztem.
Kb. 8 éves koromban kezdtem el először naplót írni. Akkor abszolút nem az útókornak írtam, csak jó volt írni (végre tudtam írni!). Írtam a Paula és Paulináról, az aktuális barátnős nehézségekről, vagy családról, betegségről. Azóta időről-időre elkezdek naplózni. Hol ilyen, hol olyan formában. Most már az utókor is eszembe jut. Hátha valakit (mondjuk engem!) fog később érdekelni. Ezért majd szeretném rendszerezni is az írásaimat.
Miközben írom a naplót, nem vagyok ám teljesen biztos abban, hogy ennek később bármi értelme/értéke is lesz, de aztán újraolvasva, évekkel később, rájövök, hogy de, nagyon is van!
Nem csak az emlékeket jó felidézni – amiket bizony elfelejt az ember, hiába hiszi azt abban a pillanatban, hogy sose fogja elfelejteni. Szóval nem csak erre jó, de jó látni, hogy milyen stílusom volt akkoriban. Milyen szavakat használtam akkor (amiktől ma már éppenséggel a hideg is kiráz). Milyen problémáim voltak – és milyen megoldásaim. Mennyit fejlődtem! Milyen kis apróságaim voltak, amikből esetleg jó lenne visszacsempészni pár dolgot.
És a naplóírás egy nagyon hasznos folyamat. Lelkileg. Rajzosan meg pláne! Megtalálni a napi fókuszt, amit képbe kell önteni. A választás is érdekes és tanulságos. Kívülről látni önmagunkat és a helyzetet. Ilyenkor már könnyebb nevetni a nehézségen, vagy épp rácsodálkozni valamire, és komolyabban venni.
Előfordul, hogy a klienseimnek is kiadom “házi feladatnak”, hogy írjanak bizonyos fókuszú naplót. Segít az önismeret bővítésében.
A fiatalkori naplókat visszaolvasva pedig talán könnyebben megértjük az annyi idős gyermekeinket. Vagy ha ők olvassák, könnyebben elhiszik, hogy mi is voltunk ennyi idősek, és talán van fogalmunk arról, min mennek keresztül.
Kiskamaszkor
És hogy mi foglalkoztatott kiskamaszként? A suli nem kifejezetten. Szerencsére nem kellett túl sokat tanulnom ahhoz, hogy jó eredményeim legyenek, így foglalkozhattam a sokkal fontosabb dolgokkal.
A barátokkal. Ahol aztán volt minden. Kirekesztés, új barátságok, titkos barátságok, levelezős barátságok, klubok, veszekedések, sértődések, pletykák, stb. Voltak fiú és lány barátaim is, de persze már kezdtek alakulni “párok” is az osztályban. És tudom, hogy ilyenkor mennyi mindent magamra vettem. Mennyire bizonytalan voltam sok mindenben. És bár anyukámmal sok mindent megbeszéltem, azért nem tudtam mindent. (Nem az ő hibája, ez ilyen kamaszos dolog.) Most már egy csomó mindennel kapcsolatban meg tudnám nyugtatni az akkori önmagamat.
A fiúkkal. Inkább csak elméletben. És komolyan képes voltam azon aggódni, hogy ha nekem nincs fiúm 13-14 évesen, akkor egyedül maradok örök életemre… Majd azzal vigasztaltam magam, hogy a (utólag is bocsánat és elnézést gondolatban is!) csúnya nőknek is van férjük, akkor azért még van remény. (És sikerült! Ez az! Megcsináltam! 😀 )
A rajzolással, írással. Sok-sok rajz és vers, naplóbejegyzés született akkoriban (is). Mert szerencsére volt rá időm. Nagyon jót tett. Persze a 80%-a kukára érett, de van pár igazán meglepően jól sikerült alkotás is, amiket megtartottam.
Mások meghallgatásával. Ez persze a barátságokon belülre tartozik, de azért kiemelem, mint pszichológusi pályafutásom gyökerét. Ekkoriban kezdtek el előre bejelentkezni hozzám az ismerőseim. Akkor még nem tudták, ahogy én sem, hogy ez etikátlan. Kénytelenek baráti beszélgetésre jönni pszichológiai tanácsadás helyett. (Majd egyszer írok arról is, mi a különbség.)
És nem, nem azért mentem pszichológusnak, hogy ezeket az élményeimet feldolgozzam. De ezek a rajzok megerősítettek abban, hogy néha jó, ha egy független felnőtt személlyel meg tudja beszélni a kiskamasz a gondjait-bajait. Szívesen vagyok/leszek én ez a felnőtt.
Keressetek bizalommal!
Ui.: Aznap is csináltam egy képes naplót,mikor ezt a régit megtaláltam. Még mindig jó módszer!