Még 2015-ben, az első babám születése után, a régi blogomon kezdtem el egy cikksorozatot, amelyben azt terveztem, hogy a Maslow-piramis szintjeit veszem végig anyai szemmel. Hát, a másodikig jutottam, úgyhogy még van hátra pár lépcső, ez lesz az első friss bejegyzés, amit immár egy 2 és egy 4 éves gyermek anyukájaként írok.
A különböző szükségletek Maslow elmélete szerint egymásra épülnek. Amíg nincsenek kielégítve az alapszükségletek, addig azzal vagyunk elfoglalva, hogy ezeket kielégítsük, majd jöhet a következő lépcsőfok, majd az azt követő, és így tovább. Az elnevezések nagyjából magukért beszélnek. Ezt persze finomították idővel, pl. nem muszáj, hogy teljesen tele legyen a hasad, de kell egy bizonyos százalék, aminek teljesülnie kell, hogy tudj foglalkozni a többivel. Az első bejegyzésben a fiziológiai szintet vettem górcső alá, a másodikban a szeretet és valahová tartozás lépcsőjével foglalkoztam (a biztonság és védettség szerencsére nekem adott, így azt kihagytam), ebben a harmadikban pedig az elismerés szükségletét fogom körbejárni, az anyaság szemszögéből.
A saját tapasztalatokon túl most már a klienseim beszámolóival is gazdagodott a kép, vajon mennyire tudjuk kielégíteni az elismerés iránti szükségletünket anyaként? Egyáltalán hány féle elismerésre lehet szükségünk?
Azt gondolom, nem egyszerű ezt a szükségletünket kielégíteni anyaként. A szokásos módon semmiképp. Kezdjük ott, hogy a munkahelyünk, kollégáink által nyújtott elismerés elmarad. Egy darabig biztosan. Fizetés helyett GYED vagy GYES érkezik a számlánkra. Ami valljuk be, nem ugyanaz az érzés (nem csak az összeg miatt), mint a fizetés. Érezhetjük úgy, hogy ezt igazából azért kaptuk, mert szültünk. Mert szültünk még egy állampolgárt. Ami amúgy baromi nagy teljesítmény, de nem ugyanaz, mint az addigi karrierünk. Nem azért kapjuk, mert olyan baromi jó anyák vagyunk – hiszen ez egy kiszámolt összeg, nem érdemünk szerint kapjuk. Aki nem csinálja nagyon rosszul, az megkapja. (Bár a gyermekvédelembe most ne menjünk bele, hogy ki kapja még olyan, aki pedig nagyon rosszul csinálja… vagy kitől veszik el a gyerekét anyagi okok miatt.)
Szóval anyagi elismerés nem nagyon van. Néha talán megveregeti a vállunkat a védőnő/gyerekorvos/óvónő, hogy jól csináljuk, de szerintem ez nagyon ritka és kevés. Meg hát sose lehetünk benne biztosak… Majd 20-30 év múlva kiderül, jól csináltuk-e. Szerencsés esetben a párunk, családunk, barátaink elismerik a munkánkat, megdicsérnek anyaságunkban. (Ha hozzátartozóként olvasol, dicsérd az anyát! De ne üres szavakkal.)
És az önbecsülés. Sokszor a béka feneke alatt. Különösen nehéz, ha sem a szülés, sem a szoptatás nem úgy alakult, ahogy terveztük. Ha a baba “nehéz csecsemő”. Első babánál aztán végképp érezhetjük azt, hogy azért nem alszik/nem eszik/nyűglődik ennyit, mert mi rossz anyák vagyunk. Meg azért nem szoptatunk a nap 24 órájában mosolyogva, mert rossz anyák vagyunk. Meg azért nem sikerül úgy vinni a háztartást az újszülött-fél éves-1 éves-akárhány éves gyerek mellett, mert rosszak vagyunk. Valamit biztosan elrontunk. Mi. Pedig sok esetben már az elvárás maga hibás. Hogy segítség nélkül, egyedül terelgessük a gyereket, legyünk vele türelmesek, kedvesek, mosolygósak MINDIG, legyen puccba vágva a lakás, legyen otthon finom, változatos, főtt étel MINDEN NAP, legyünk szépek, kipihentek, kívánjuk a szexet MINDIG, legyünk a párunkkal is türelmesek, mosolygósak és kedvesek MINDIG. Közben persze a barátainkat se hanyagoljuk el, és ne csak a babáról meséljünk… Legyünk képben a világ dolgait illetően, legyen zöld a háztartásunk, mert hát a baba meg a jövő. Stb. Stb.
Jó, ez elég erős túlzás, ilyen elvárásai talán igazán keveseknek vannak. De vágyai annál többnek. És rossz érzés, hogy (hogy! és nem ha) nem teljesülnek. Mert tényleg jó lenne az a főtt kaja. Meg a kipihentség. Meg a rend. Meg a zöld háztartás. Meg a barátok, meg a külvilág… De sokkal alacsonyabb elvárásoknak is nehéz megfelelni – bizonyos szakaszban, élethelyzetben. Főleg, ha egyedül, vagy kevés segítséggel vagyunk. Van az a mennyiségű dolog, aminél a legszuperebb időmenedzsment sem hoz megváltást, csak az, ha leadunk. Vagy az elvárásból, vagy delegáljuk a feladatok egy részét. Vagy mindkettő egyszerre.
Legyünk magunkkal kedvesek! Igen, rossz, hogy kiabáltál a gyerekkel. Kérj tőle bocsánatot. De vedd észre, hány olyan helyzet van, amikor megőrizted a hidegvéred! Amikor kedvesen, kreatívan oldottál meg egy helyzetet. Veregesd meg a vállad! Légy büszke Magadra! Hajlamosak vagyunk a negatívat kiragadni, a pozitívat pedig természetesnek, alapnak tekinteni. Másokkal és magunkkal szemben is. Ez így nem jó. Igenis kemény munka áll amögött, ha valaki türelmes, kitartó, mosolygós és jó kedvű! Ahhoz, hogy valaki ilyen tudjon lenni, nem csak istenadta természet kell, hanem bizony némi alvás, lelki és fizikai feltöltődés, szeretet, meg na, hát ezek a szükségletek, amik a piramisban vannak. Nézd végig. Ezekből melyik milyen mértékben van kielégítve az életedben?
Van még olyan elismerés is, ami a külsőnkre vonatkozik. Jó eséllyel a párunk továbbra is vonzónak talál minket, de lehet, hogy mi magunkat nem annyira. Vagy csak hiányzik az, ami eddig a mindennapjaink része volt, hogy ezt akár vad idegenek is értékeljék. Igen, normális, hogy ez hiányzik. Nem, ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnéd a párod, vagy meg akarnád csalni. Jól esik a független elismerés is. És tud hiányozni.
A fizikumunk bár elég drasztikus változáson mehet át, de továbbra is képes a testünk egy sor dologra! A sport remek elismerésforrás lehet. A fejlődést mérni lehet. Hogy erősödsz, hogy hajlékonyabb vagy, hogy megszűnik a derékfájásod, hogy egyre többet bírsz. Úgyhogy hajrá!
Hírnév és becsvágy? Amikor annak örülünk, ha sikerült lezuhanyoznunk? Messze vannak a hétköznapjainktól. Lehet, hogy sose vágytál hírnévre, és nem voltál becsvágyó sem. De az is normális, ha vágysz rá, ha szeretnél “elérni valamit”. Lesz rá lehetőséged.
Új fajta elismerések lépnek be az életünkbe: babamosoly, elégedett nyammogás és mindenhova-kenés az általunk készített ételen. A sikert másképp mérjük. Sikerült ma lezuhanyoznod? Szuper! Később már mosogatnod is sikerül. Meg leepilálni a fél lábad. Aztán mind a kettőt! Néha nevetségesnek tűnhet, miknek örülünk, de nem baj. Attól még örülj csak neki!
Jó, ha magunkkal kezdjük a kört. Ismerjük el mi saját magunkat először. Aztán jöhet a többi. Akár anyaként, akár újra “mezei felnőttként”. Anya-klubokban, szmk-sként, insta-anyukaként, bloggerként, a régi szakmádban, vagy egy újban, aktivistaként, stb. Az anyaság nem csak elvesz, de új terepet is ad. Csak nem mindig könnyű kivárni.